Szenice utca 13 lakóinak oldala

1141 Szenice utca 13.

"Olyan birtok ez, ami nem az enyém, de nem veszíthetem el, örökségem, amit senkitől nem kell visszakövetelnem."

 

"A városi lét rettenetes toleranciát, a viselkedés és az ízlés magasszintű simaságát és kimunkáltságát kívánja meg minden polgárától. Ami nem álruhás közönyt, nem felszínességet és léha képmutatást, hanem éppen ellenkezőleg, figyelmességet és tartózkodó éleslátást jelent: ne terheljek másokat önmagammal, de elzárkózó se legyek, az életvitelemmel ne korlátozzak másokat, ám engem is csak írott szabályok szerint korlátozzanak. A közös lakás gondjait arányosan és főleg barátságosan osszuk meg egymás között."

 

Olyan birtok ez, ami nem az enyém, de nem veszíthetem el, örökségem, amit senkitől nem kell visszakövetelnem. Mondhatnám tovább, szaporíthatnám a példát, nem mondom, nem szaporítom. Az új városlakók, ez a sok gyöttment ember, különben sem ért semmit a szavamból. Míg ők azt tanulják, miként kell egy városban úgy élni, hogy attól a város ne pusztuljon el, én megtanulom, miként kell egy elpusztított faluban élni.

Gombosszegnek ma negyvennégy lakója van. A harmincas évek végén még kétszázhetvenegy lakója volt. S a mainál kevesebb csak a török hódoltság után, akkor huszonhét ember maradt ezen a középkor óta okmányokban is számon tartott településen.

Lakói, évekkel a mi beköltözésünk előtt elhagyták ezt a házat. Kivitték őket a kis temetőbe, ahol ezen az utolsó télen még a gesztenyéből ácsolt nagy fakereszt is kifordult a helyéről, meg beköltöztek a közeli városba. A szelektől és viharoktól elmozdított tetőcserepeket senki nem lökte a helyére, a melléképületbe évek óta becsorgott a víz, föláztatta a tapasztott födémet, nagy repedések keletkeztek rajta, és megtették a magukét a téli szállást kereső egerek is. A falu másik végén, egy elhagyott pajtában találtam pelyvát, összekevertem vízzel és agyaggal, tettem bele egy kevéske tehéntrágyát is ragasztóanyagnak. Néhány cserepet fölhúztam, lássam, mit csinálok. Lehánytam az évtizedes szénát, alatta üres borospalackokat találtam, a gazda titokban iddogált. Aztán nekiláttam a tapasztásnak. Láttam már tapasztást, régen, de soha nem csináltam.

Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem csinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos.

Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, mit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életről való tudásom.

Így van fordítva is. Mert ha mégis lenne valami abban a városlakásban, amit a saját életformámmal vagy életfelfogásommal nem nagyon tudhattam összeegyeztetni, akkor éppen az, hogy tökéletesen megszűntnek látszanak azok a hagyományok, amelyeket jobb híján városi tradícióknak szoktunk nevezni. A hatvanas évek elején még működött a városlakás szabályrendszere. Addig ugyanis azok igazodtak a régi városlakók szokásaihoz, akik újonnan jöttek. Így, úgy, fogcsikorgatva, törvényt bontva, lázadozva, vagy éppen túlzott buzgalommal, de mégis. És úgy számítom, hogy a házmesterség intézményének felelőtlen megszüntetése volt a kegyelemdöfés. A beköltözések második hullámával szemben hatalmi képviselet nélkül maradtak a kisebbségbe került városlakók.

            Ha kialakult volna az emberi együttélés újfajta szabályrendszere, mely értelmesen föl tudja váltani a régit, ha a város polgárai most másféle szokásrend szerint tekintenék magukénak a várost vagy bármelyik negyedét, akkor én sem kárálhatnék. De az a benyomásom, hogy nagyon kevesen érzik magukat otthon benne. Erre utal a légúti megbetegedések, az alkoholisták, az öngyilkosok, a neurotikusok, a balesetet szenvedettek, a fiatal kábítószerélvezők igen magas száma. Ebben a városban kaotikussá vált az élet. Évtizedek óta nincsen a városnak egyetlen szeglete sem, ahol nyugvópontra vagy legalább átmeneti biztonságra tudna lelni. Kilukad, átszakad, eltörik, lebontják, átépítik, kifúrják, aládúcolják, ráépítik, s a rossz minőségű foltozgatásoknak és toldozgatásoknak ezt a mennyiségét a város már nem csupán technikailag, hanem lelkileg sem bírja el. A hiánygazdaság, a korrupció, az öntudatos városi önkormányzat hiánya itt is megtette a magáét: minden tekintetben a pillanatnyi érdek, az égető szükség kormányoz, s ezáltal a minimálisra csökkent az értelmes előrelátás szintje. Nincsenek városatyák.

            (…)

            A városi lét rettenetes toleranciát, a viselkedés és az ízlés magasszintű simaságát és kimunkáltságát kívánja meg minden polgárától. Ami nem álruhás közönyt, nem felszínességet és léha képmutatást, hanem éppen ellenkezőleg, figyelmességet és tartózkodó éleslátást jelent: ne terheljek másokat önmagammal, de elzárkózó se legyek, az életvitelemmel ne korlátozzak másokat, ám engem is csak írott szabályok szerint korlátozzanak. A közös lakás gondjait arányosan és főleg barátságosan osszuk meg egymás között. És ilyen értelemben ez az óriásira duzzadt, saját történelmi magját is szétziláló város éppen a történelmi érzék híján nem kommuna többé, következésképpen nincsenek polgárai, hanem csak lakói. Nem véletlen az sem, hogy azokon a pontokon vált a legsérthetőbbé, ahol a kommunalitás elvének hibátlanul kéne működnie: a kórházakban, a temetőkben, a csatornákban, az iskolákban, a vízvezetékekben, a közös levegőben, a telefonhálózatban, a levélkézbesítésben, a hóeltakarításban, vagy a járdákon, a kapualjakban és a lépcsőházakban, ahol tíz éve senki nem takarított tisztességesen, és még a szegletköveket is megeszi a mocsok. Budapestnek egyre több olyan lakója lesz, aki soha nem válik már járatossá a városlakás szabályrendszerében, mert a senki tette rá nagy lapáttenyerét erre a városra. A senki pedig nem én vagyok, és nem is mi vagyunk. A senki tenyerének párnája nem érzékeli a régvolt tenyérpárnák borzongató és nagyszerű nyomát, holott mástól tanulni nem lehet.

Nádas Péter Évkönyv, Június, részlet(Jelenkor 2000, 2. kiadás 93-97 o.)

Oszd meg!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Játék Androidra

Közösség

Belépés

E-mail cím:
Jelszó:

Szavazás

Nincs szavazás